Óda Dzsínóhoz

(J. D. E. írása)

---

A friss kolbász

sikamlós combjainak láttán

felelevenednek bennem

nem rég múlt, derűs emlékek.

Ahogy Dzsínó,

Cö

egy feszült éjszaka után

élete abrupt zenitjének reggelén

a pirkadat párájában

halála esthajnalcsillagának

még halványan pislákoló fényénél

összerezzen,

s szemében

a végtelen sziddhártai nyugalom,

a mindent átható béke,

az univerzális egység,

a határtalan,

feltétel nélküli szeretet

nyoma sem tündöklik.

Remegve áll a lábán.

Reszkető,

egykoron daliás patáit

most saját párolgó kupacába mártván,

félelemtől átitatottan

a kifürkészhetetlen messzeségbe merengve

tekint szemembe,

hisz érzi,

tudja,

hogy pár durva,

hosszú,

sörtés másodperc múlva

– ha még azon túl is lenne benne lélek,

nem hagyná el a Sus –

legbensőbb önmagába belemerülve,

kifordulva a fejetlen krofális idből,

a múltat felperzselvén,

a világ előtt mezítelenül,

a polaritásban kettészakadva,

vérrel és vízzel verejtékezve...

...

...de hogyan is lehet megemészteni

ilyen eleven-holt képeket

– gondolná exSus preSushús Dzsé Ph B. –

ha tudná.

De sose tudhatta.

Megtesszük helyette mi,

a fiúk.

Emlékét

gumicsizmánkról a friss harmatba törölve

átadjuk magunkat a vágynak.

Épp fogadott bajtársunk

földi maradványainak

bélfodor-urnáját

bendőnkben szentül elhelyezve

esküszünk,

hogy Őt el soha nem felejtjük,

s nevét,

húsának levét

mindörökké áldjuk.

És még annál is tovább, ha tehetjük.

De minimum a következő

nagy

dologig.