(J. D. E. írása)
A friss kolbász sikamlós combjainak láttán
felelevenednek bennem nem rég múlt,
derűs emlékek.
Ahogy Dzsínó, Cö egy feszült éjszaka után
életének reggelén a pirkadat párájában
halála esthajnalcsillagának még halványan pislákoló fényénél
összerezzen,
szemében a végtelen sziddhártai nyugalom,
a mindent átható béke,
az univerzális egység,
a határtalan, feltétel nélküli szeretet
nyoma sem tündöklik.
Remegve áll a lábán.
Reszkető, egykoron daliás patáit
most saját párolgó kupacába mártván
a félelemtől átitatottan
a kifürkészhetetlen messzeségbe merengve tekint szemembe
hisz érzi,
tudja,
hogy pár durva, hosszú, sörtés másodperc múlva
– ha még azon túl is lenne benne lélek, nem hagyná el a Sus –
legbensőbb önmagába belemerülve,
kifordulva a fejetlen krofális idből,
a múltat felperzselvén,
a világ előtt mezítelenül,
a polaritásban kettészakadva,
vérrel verejtékezve...
De hogyan is lehet megemészteni ilyen eleven-holt képeket,
gondolná exSus preSushús Dzsé Ph B., ha tudná.
De sose tudhatta.
Megtesszük helyette mi, a fiúk.
Emlékét gumicsizmánkról a friss harmatba törölve
átadjuk magunkat a vágynak.
Épp fogadott bajtársunk földi maradványainak bélfodor-urnáját
bendőnkben szentül elhelyezve esküszünk,
hogy Őt el soha nem felejtjük,
s nevét,
húsának levét
áldjuk mindörökre.
És még annál is tovább, ha tehetjük.
De minimum a következő sz****ig.
Comments