Kései megomlás

(J. D. E. írása)

---

Míg a lépcsőn felérek, megírok egy verset.

Reggel majd az egész lusta világ leshet.

Nemhogy minutumok, szekundum is alig

Pergett át a mába,

Az első órába.

Na jó, nyilván hazudok, csak leírni is több.

Vagányság a négyzeten (de lehet inkább köb).

S mindennek ha gyöke a valós történet.

Vissza is kerültünk,

Jót alámerültünk.

Épp hogy belejönnék, de asszem inkább alszom.

Ettől most magamra újfent nem haragszom.

Haragszik a világ eleget magára.

Bocsássunk meg neki,

Engem se hagyjunk ki.

Hajnalig a hűvös sötét nyugalomba

Lehajtom fejemet a jelent átugorva.

Átadom a dolgot a hites reménynek.

Dolgozzon helyettem,

Én már elernyedtem.

Reggel majd ha egyeztettük ismét óráinkat,

Visszaveszem tőle az üres poharakat,

Amiket hajnalra őkelme rámhagyott.

A lét üres vele.

Másoknak meg tele.

"Döntsek én..." meg "Neki csak egy eszköz vagyok..."

Néha nem is értem mit motyogtok, Nagyok.

Legbent mégis érzem, mindez így van rendjén.

Akció,

Reakció,

(Intuíció?)