(Pistás Áron írása)
Oh Csibikém, ki voltál, az maradtál. Mikor voltam öled melegében? Ki tudja már...
Áldott a neved, melyben valaha is Lehetett volna, de nem! Ki tudja?
Választ ki ad nekem? Mikor? Ha esetleg, nagy talány? Ki tudja?
Csibi, elhagytál!
De él benned, bennem a kép, mely éltet, s melegít Ki tudja? Ki tudja...
A vers elemzése
Kitűnő költőnk Pistás Áron hányattatott társadalmi szerepéről vall e stilisztikailag rendkívül egyszerűen megalkotott, - de semmiképpen sem degradálónak ható - versében, amelyben szerelmi, érzelmi kapcsolatán keresztül mutatja be, tárja elénk a szociális problémákat.
Ki az a Csibi? Csibi a költő szerelme, az általa alkotott csodás költői név. Csodalatos Ibolya, "Csibi".
A vers kezdete in medias res, egyből Csibit keresi, kérdéssel faggatja, de valójában a kérdéssel a társadalmat szólítja meg. Sőt már a címben becézgeti, szavakkal simogatja, "pluntyi"-nak nevezi. Ebben a momentumban érezhető a költőben tomboló, mindent szétzúzó érzelmi vihar, melyet belső világából oly kitörő erővel érezhetünk:
"Mikor voltam öled melegében?"
Ezzel a kérdessél valójában a jelenlegi társadalmat jellemző értelmiségi réteget célozza meg a megoldhatatlannak tűnő problémákkal: ...(cenzúrázva!).
Fontos megjegyezni, mennyire érezhető az egyszerűség, a szürkeség, amely szinte átitatja a vers minden egyes szavát. Ezzel a költői versmorfológiával fejezi ki a költő az egyszerűség gyönyörködtető hátasait a humán, szellemi kapacitás mertékére. A sokszínűség helyett, a fotoszinergizmust kikerülve, sőt ezzel szinte megerősítve hívja fel a figyelmet a pluralizmusra, arra, hogy az élet nem fekete-fehér, nem jó és rossz, nem hideg és meleg. A FÉNY-ben rejlő összes színt jeleníti meg a maga zseniális egyszerűségével.
Ez a költő ars poeticája.
"Választ ki ad nekem?" "Ki tudja?"
Kérdések hada, a visszatérő költői kérdés - kérdezi szerelmét Csibit.
A kérdésekre természetesen nincsenek válaszok. A megoldást az olvasóra hárítja, a gondolat-tett-következmény konformáció kihangsúlyozásával. Itt a költő dronditisztikus körutazást vizionál a szavak tér-idő kontinuumában. A költő tudja a válaszokat, de érdemben nem adja meg a lehetőséget arra, hogy megossza az olvasóval. Ezzel bizonytalanságot, társadalmi gerjesztő állapotot indukál, hogy fokozza, fejlessze a társadalom problémamegoldó kepességet.
"Csibi, elhagytál!"
Riad meg a költő! Úgy érzi a társadalma, szerelme, a magyarság eltávolodott tőle. De tudja, ez csak a sötét oldal fránya cselszövése, nem a valóság, csak a Mátrix. Megnyugszik. Visszatér a nyugalom, az equilibrium állapotába.
"Ki tudja?"
A kérdés ismét megjelenik, kikerülhetetlenül belebotlunk. Poétánk ezzel a qeszcióval szinte keretbe foglalja, framesztikálja a érzelmi szabadságát, amivel megváltja a társadalmat a problémáktól, átvállalja a gondok, a teher cipelését a szociáltól. Sugározza a fényt, a bensőséget, melegséget, szeretetet.
Utolsó mondatával igazolja magát, trankvillikus eleganciával sugallja hogy, közel a győzelem, közel
A Fény Győzelme!
Comments